Ez a mese nem fog bevonulni a magyar népmesekincs klasszikusai közé. Talán még csak érdekes sem akar lenni. Szokták mondani, hogy a történet kitalált bármilyen hasonlóság a valósággal csak véletlen lehet.
Na, hát ebben az esetben ez nem véletlen. Egyetlen sora sem.
Hol volt, holt nem volt, volt egyszer egy országgyűlési képviselő jelölt. Csöndesen éldegélt kedves feleségével választott településükön, házat építettek, gyereket neveltek. Állítólag dolgoztak becsülettel, már ami tőlük tellett. Szerény jelöltünk szavát is ritkán lehetett hallani, tenni meg aztán semmit nem tudnék felsorolni, amit kicsiny környezetéért tett. Civil mozgalom, vagy bármi, ami annak idején a „társadalomért” végzett munkaként vonult be a köztudatba, az teljesen kimaradt az életéből. Ez talán mellékes is, ugyanezt számtalan jelöltről el lehet mondani.
Mikor rájött, hogy ő eddig is csak a szatmári emberekért élt és dolgozott, akkor nem volt senki, semmi, ami megállítsa. Elindult a hosszú menetelésen. El is mesélte, hogy pártjáért már február óta halált megvető bátorsággal szórta a szórni valót!
Lépjünk most egy településsel tovább, a nagy sötét folyó túloldalára, ahonnan felesége származott. Mecsoda véletlen. Itt meg kedves felesége nagytiszteletű testvére volt a polgármester. Szerintem nem is kell csigázni tovább az olvasót. „Az eredmények magukért beszélnek”.
A mószerek? Bocsánat: a módszerek? Azok is.
Képzeljék el, a szavazatszámláló bizottság összeállításának szigorú szabályai vannak. Elkerülve a szócséplést és az ismétléseket, csak egyet ismertetnék: esküt kell tenni. Azoknak is, akiket pártok delegáltak.
Kellene. Igen ám, de mi van akkor, ha hírvivő Mariska csak Józsi néniig jut el, de szomszédjáig, Kati bácsiig- aki micsoda véletlen, az MSZP delegáltja- már elfelejti eljuttatni a hírt, hogy nyomás esküt tenni, ha őrködni akar a választások tisztasága felett.
Azt hiszem, mindenki rájött az érintettek közül, hogy kicsiny történetemben mi a kitaláció!
A nevek!
