Mese az eltűnő tintáról.
Nem kívánunk botrány blogként bevonulni a köztudatba, de mindig beleakadunk valamibe, aminek kellemetlen mellékszaga van.
Most éppen halszaga. Romlott hal szaga.
Ez a sztori is úgy kezdődik, mint annak idején a munkavállalói kiskönyv esete az eltűnő tintával.
A horgászok tudják, a többi olvasónak elmondjuk, hogyan kell eljárni, ha szabályosan akarja a pecás hazavinni a kifogott halacskáit. Minden horgász köteles magánál tartani az engedélyét és az ebben elhelyezett fogási naplóját. Zsákmányolás esetén ebbe a naplóba kell bejegyezni a fogás tényét, helyét, idejét, mit és milyen halat fogott a pecásunk. A sok pénzért megvásárolt engedélyt elveszítheti, akit azon kapnak, hogy ezt elmulasztja. Az egyesületek azt is beszabályozzák darabszámra, hogy nevezett horgász mennyi halat foghat. Ha ezen a darabszámon túl van a szerencsés, akkor sem kell hobbiját befejezni arra az évre, válthat új engedélyt ismét, drága pénzen.
A fogási naplót minden év január első napjaiban le kell adni!
Január van, ez bekerül egy fűtött helyiségbe. Bekerül és a meleg hatására(?) előtűnik az addig nem látszó bejegyzés, amit, amiket eltűnő tintával írtak. Előkerül és lebuktatja a napló gazdáját, lebuktatja, hogy csalni akart.
Hát, állítólag Fehérgyarmaton ez történt néhány leadott fogási naplóval. Ezeknek a bácsiknak lenne egy ajánlatom. Ha már annyi eszük nincs, hogy tudják, milyen módon tűnik elő az írás, akkor legalább tiszteljék azt a közösséget, amelynek tagjai! Ők elfelejtették azt a mondást, hogy nincs olyan titok, amit a tyúk ki ne kaparna! Vagy mást felejtettek el?
